Ha ilyen kampányguru lennék az ellenzék fizetési listáján, akkor most vetetnék tízezer ilyen bajuszos szemüveget egy partykellékesnél, és indulna
Hónap: 2014. szeptember
Aczél és korunk
A konszolidáció nem a végső győzelemmel jön el, hanem, amikor a hatalom is elhiszi, hogy győzött. Révész Sándor Aczél-könyvében gyönyörűen ábrázolja, hogy engedték vissza az ötvenhat után föloszlatott írószövetség tagjait, egyenként, személyre szabott penitenciával. A nagyoknak elég volt “megtörni a hallgatásukat” a mainstream (volt más?) sajtóban, a kissebbeknek, mint Csurka, propagandafilmet kellett írniuk. A lényeg az volt, hogy elismerjék a Kádár-rendszert. A NER is kezd ebbe a stádiumba érkezni, mi meg azzal vagyunk elfoglalva, ki miért (mennyiért) vállalja a kollaborációt? Pedig a kitüntetéseket, mint tudjuk, nálunk nem kapják, hanem adják. Az egyén esetleges, de a szisztéma törvényszerű.
Apa csak egy van
Nagykereszt
Norvégbűnözés
– Adj Isten…
– Nem vagyok magának adj Isten, hanem tiszthelyettes úr! Csirkefogó!
– Nem vagyok magának csirkefogó, hanem civil úr!
– Éppoly szélhámos, mint volt. Hordja el magát! Az a mákvirág a kantinban várja.
/Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában/
Tegnap bennragadtam itt a Gulyás Marci-vitában, pedig láttam, hogy jön a vihar, és régóta ki akartam menni a Határhegyre futni. Mindig valami boldog izgalom tölt el a nyári zápor előtt. Lehet, azért, mert amikor először csókolóztam, akkor is zivatar volt. Ujjongtam a mennybe tornyosuló kasztellánuszok láttán, vártam, hogy bőrig ázzam, mire megkerülöm a hegyet. Nekivágtam hát, de közben tovább dolgozott bennem a személyesen átélt botrány, és nem értettem: miért nem vagyok lesújtva? Az ég dörgött, valahol már el is eredhetett, a cserfák vad táncba kezdtek körülöttem a kifutószéltől. Marci ügye csak nem hagyott. Szenvedélyesen védtem előttetek, elmondva, hogy amikor a Holokauszt-év megnyitóján kéretlenül felállt elmondani a különvéleményét, egy haja szála sem görbült, pedig ott „ezek” voltak, nem „mi”. Elmondtam, hogy a barátom, és nagy-nagy szeretetet éreztem iránta. Közben futottam az esőben hegyen, völgyön, az első cseppek szédítő illatát verték föl az erdei földnek, és közben éreztem, hogy mennyire szeretem. Aztán meg azt, hogy a Fletó is a barátom. Meg azok is, akikhez odaszaladtam a színpad mögött, hogy csináljanak valamit, mert a Marcit kilökdösték közülük. Végül a nagy záporfutásban már azokat is szerettem, akik bántották őt. Egyszerűen akárkire gondoltam, nem bírtam nem szeretni, már nem csak az eső, de a könnyem is potyogott, nem érdekelt az önpusztító baloldal, nem érdekelt semmi, csak a szeretet, amely teljesen betöltött. Ez lenne az élő Isten?
Osztályhidegség
Újra vannak kizsákmányolók, és újra vannak kizsákmányoltak is. Mégsincs osztálytudat…
Rezsiharc
Róbert bácsi
Óriásplakát
A város peremén
Hulladékkezelés
Balra a bal-, jobbra a jobboldal receptje, ahogy a Kettős Mérce lényeglátóan rámutatott.
Van, akit nem könnyű megmenteni…
Nagyanyám törékeny, riadtőzike-szemű fiatalasszony volt. Férfi nélkül nevelte anyámat (engem is). ’41-től albérletben lakott a keresztény Navratil Tiboréknál, aki rábeszélte, hogy elhunyt húga okmányait használja. Később munkahelyén találkozott egy, már a Kamenyec-Podolszki-transzportból elszökött nővel, akinek odaadta saját zsidó, de legalább magyar állampolgárságú papírjait.
Valamelyik házmester-lelkű kolléga azonban följelentette a nőt, hogy biztos hamis papírokkal bujkál, hisz alig tud magyarul. Egy fess rendőrnyomozó jelent meg a cégnél, és megkérdezte, ki az a Faragó Béláné. Nagyanyám gondolkodás nélkül jelentkezett. Feljelentője is ott lehetett valahol, mit volt mit tenni, követnie kellett a rendőrt, aki, amint kettesben maradtak, elkezdte ecsetelni a rá váró szörnyűségeket, majd elzavarta ebédelni azzal, hogy ráér délután is a letartóztatás. Nagyanyám szépen vissza is ment a találkahelyre, de a rendőr nem volt sehol. Némi tétovázás után bement az épületbe, ahol, mikor elmondta, kire vár, a portás mondta el hogy a rendőr ráparancsolt, hogy ha visszajönne, zavarja el.