Augusztusban teljes titoktartás mellett itt jártak a Charlie Hebdo túlélői. A közvetítő már a telefonban előre kérte, hogy ne mondjam ki a körülírt lap nevét. Amint a rajz is mutatja, egy kávéházban találkoztunk, de a bejárat felé letelepedett két francia civil rendőr/ügynök (e kettőt egy szóval mondják, ázson). A Magyarország-riport megjelenéséig nálam is embargós maradt az esemény, jóllehet ma sem tudom pontosan, mit mondok a rajzon.
De nem csak a Ch-ról hallgattam, hanem a Népszaváról is, többet, mint kellene. Mikor mindenki a független sajtó végéről értekezik, úgy érzem magam, mint a Gyalog galoppban (Visszük a hullákat…!), aki próbál a hullaszállítóknál tiltakozni, hogy “Még élek!” Hónapok óta várom a dicső véget, Pesttől Nagymarosig gyújtó hangú szónoklatokat rögtönzök Borinak, aki lakonikusan megjegyzi, forradalom van a kocsiban.
Már teljesen beleéltem magam a mártírszerepbe! Itt feszítettem hősi pózban, zubbonyom feltépve, hogy ide lőjetek, erre csöndes (?) puffanással elzuhan mellettem a Népszabadság.
Hogy a Népszabadság kioltása pusztán piaci döntés lenne, annak gyors cáfolata volt, hogy a NER legbulldogharapásúbb watchdogja ennyire beleállt. 
A Népszava azonban, dacára, hogy adják-veszik, eddig – és ezt saját élményként írom – a legszabadabb arcát mutatja, lehet, épp a “nekünk már úgyis mindegy!” érzésétől. Hogy mi lesz, nem tudom, de igérem, megrajzolom/megírom.
