Meglepetés

– Jó napot kívánok!
– Tessék, mit adhatok?
– Kérnék húsz deka baromfipárizsit.
– Sajnos elfogyott.
– De hát ott van a hűtőpultban…
– Igen, de megvették. Ketten is. Jött egy úr reggel, és megvette, aztán délután jött egy másik, de ő már előbb megvette.
– Értem.
– Igen? Jó magának.
– Hát, akkor a viszontlátásra!
– Várjon csak, hé! Kétszázhatvan.
– Micsoda kétszázhatvan?
– A húsz deka párizsi.
– De hát azt mondja, már megvették…
– Úgy is van. De mégis, mit gondol, fizetni ki fog?!

Konok Péter írása

Göncz

’92 júniusában az MDF ügyvivői nyilatkozatot írtak Göncz Árpádról:

“…Lépését úgy ítéljük meg, hogy az hazánk parlamenti demokrácián alapuló közjogi rendszerének megdöntésére irányul”

Nem sokkal korábban olvastam a Beszélőben az 56-osok ítéletében, ugyancsak Gönczről:

“Dr. Göncz Árpád (…) vádlottat bűnösnek mondja ki egyenként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben elkövetett bűntettben…”

Megmutattam a két szöveget mentoromnak, T. Pártos Juditnak, azzal hogy nézze már, hisz a két szöveg szinte ugyan az. Judit azt válaszolta, hogy nem ez ugyanaz, hanem ezek ugyanazok. Akkor találtuk ki Árpi bácsi kedvenc rajzát, amivel sokáig köszöntött, ha meglátott:

• Nahát, mit csinált már megint?!

Pedig nem akartam a vele szelfizők hosszú sorába beállni, amiért írok róla, az a halálhírére sürgős gyalázkodásba fogó Bencsik András, akinek ebben a rendszerben a proletárdiktatúra lett büdös. Nem csoda, közelről szagolta.

Hajtáspajtás

Tegnap elütött egy taxi.

Mint írtam, megélhetési biciklista vagyok, utolsó autóm árából kis híján az összes parkolási bírságot befizettem, azóta szabadabbnak érzem magam. A taxi az Andrássyn állt, és csomagokat pakolt, mikor elhúztam mellette. Előtte üres volt a szervizút, én jobb kézzel fogtam a kormányt, ballal telefonáltam. Egykori iskolám, a Képzőművészeti Egyetem előtt ért utol, a jobb tükre sodorta el a kormányom, ami fölött átszálltam, és egy éles kiáltással (nem egy péntek esti áldás volt) szép, gördülékenyen, karcolás nélkül landoltam. A sofőr (vagy húsz kilóval több és húsz évvel kevesebb) cirkuszolni kezdett, hogy mit telefonálok én, és ki fogom fizetni a tükrét. A tükrön vagy tizenöt centis fekete csík mutatta, mennyire húzott rám, mikor utolért. Mivel az (ilyenkor várt) agresszió nem kenyerem, a folytatás meglepő fordulatot vett, aminek érdekes társadalmi, pszichológiai vetületei vannak. A mögöttünk feltorlódott autósok TERMÉSZETESEN nem láttak semmit. Én mondtam, hogy kutya bajom, mire barátunk is elég kicsi fiú kezdett lenni, megállapította, hogy a tükrén a csík csak a (sárga) fóliát érte, valaki megjegyezte, hogy a rendőr csak bajt hozna, telefonszámot cseréltünk, és elengedtük egymást, meg a forgalmat. Este írtam neki egy sms-t, hogy aludjon nyugodtan, jól vagyok, a biciklista.

A dolog szociológiája, hogy mindenki úgy működött, ahogy egy maffiatársadalomban illik, hogy tartjuk az Omertát, hogy mindenki “érintett” valahogy, hogy a hivatalossal, a közeggel szemben szolidáris áldozat, tanú, elkövető. A pszichológiája meg, hogy ha nem várt módon békések vagyunk, meglepő változásokat idézhetünk elő. Béke veletek! Salom aléchem! Szálem alejkum!

Amúgy mindenki azt hiszi, hogy a repülés az adrenalin miatt kell nekem, hiába magyarázom, hogy odafönn teljesen besztondulok, az nekem relaxsport. Most azonban rákaptam az igazi extrémsport-fílingre. Feldob a városi biciklizés. A szó szoros értelmében…