Nem mindenkiről lehet jó karikatúrát rajzolni. Demeter Szilárd úgy külcsíny, mint belbecs tekintetében eleve karikatúra. Mit tehet ehhez még hozzá a rajzoló? Ahogy ezt Esterházy egyik könyvemről írta: “Mit mond erről egy közíró, aki rajzol? Olyan nagyon ő sem tudja.” A karikatúra az lenne, ha Adoniszként ábrázolnám, de az meg kínosan inkorrekt volna. Azzal szoktam az efféle tépelődéseket elütni, hogy negyven fölött az ember már felelős az arcáért (valljuk be, nem túl meggyőző érv).
Miért írom ezt? Nos, Szilárd bejött a mi utcánkba, és ha már itt járt, széles zsebébe (Majakovszkij) gyűrte, ami mozdítható. Szándéka szerint egy interjút tett közzé megjelenés előtt (médiatámogató: Origo), s mikor megmondták neki, hogy ez nem az ő interjúja, csupán adatkérés egy tényfeltáró anyaghoz, magyarázkodott, hogy “barátai” hívták föl a figyelmét a még meg nem jelent cikkre. Hogy ezek a barátok a szolgálatok sajtófigyelő főosztályáról valók, vagy azok “társadalmi kapcsolatai” mondjuk a nyomdában, lényegtelen. De, ha a (b)irodalmi (v)erőközpont igazgatója így lop, az olyan, mintha a Nemzeti Galéria vezetője ezt a karikatúrát kérdés nélkül hazavinné, mint Habony Árpád a Szépművészeti műtárgyait.
Van itt azonban egy komolyabb probléma: A rajzaimat, ha zár a publirovat, ki szoktam ide tenni, de printben csak másnap jelennek meg. Mi lett volna, ha a Vasárnapponthu nem a megjelent rajzom ellen indít petíciót, hanem a még meg nem jelent lap bezúzását követeli?
Lehet, hogy búcsút mondhatunk a premier előtti bemutatóknak?
Népszava, 2020. 06. 18.