Azért volt jó is ebben az évben. Ez itt történetesen nem járványgörbe, bár van ebben is egy kis első hullám, ez a blogom látogatói statisztikája. Mindez persze nem jöhetett volna létre a NER megannyi watchdogja nélkül. Kedves Vejkey úr, Azbej Tristan, Hoppál Péter, Bayer Zsolt, Demeter Szilárd, valamint a felsorolhatatlan KESMA, köz- és Habonymédia megannyi méltán ismeretlen kollégája, engedjék meg, hogy ehelyt fejezzem ki örök hálám: jó dolog érezni a törődést.
Ilyen, a Horthy-éra háborús propagandaképeit idéző (a második világháborút az első képeivel lehetett promózni: Coming soon!) egészoldalas hirdetéseket ereget az Alapjogokért (!) Központ. Rémülten lapoztam a lapomba, nem hoztuk-e le. Uhh, nem! (Most nem).
Daniel Murphy (Írország) kollégám a CartoonMovement oldalán lepett meg ezzel a rajzzal:
Megható olyan elfelejtett szavakat olvasni, mint free press vagy solidarity. Mit mondhatnék erre:
Nem mindenkiről lehet jó karikatúrát rajzolni. Demeter Szilárd úgy külcsíny, mint belbecs tekintetében eleve karikatúra. Mit tehet ehhez még hozzá a rajzoló? Ahogy ezt Esterházy egyik könyvemről írta: “Mit mond erről egy közíró, aki rajzol? Olyan nagyon ő sem tudja.” A karikatúra az lenne, ha Adoniszként ábrázolnám, de az meg kínosan inkorrekt volna. Azzal szoktam az efféle tépelődéseket elütni, hogy negyven fölött az ember már felelős az arcáért (valljuk be, nem túl meggyőző érv).
Miért írom ezt? Nos, Szilárd bejött a mi utcánkba, és ha már itt járt, széles zsebébe (Majakovszkij) gyűrte, ami mozdítható. Szándéka szerint egy interjút tett közzé megjelenés előtt (médiatámogató: Origo), s mikor megmondták neki, hogy ez nem az ő interjúja, csupán adatkérés egy tényfeltáró anyaghoz, magyarázkodott, hogy “barátai” hívták föl a figyelmét a még meg nem jelent cikkre. Hogy ezek a barátok a szolgálatok sajtófigyelő főosztályáról valók, vagy azok “társadalmi kapcsolatai” mondjuk a nyomdában, lényegtelen. De, ha a (b)irodalmi (v)erőközpont igazgatója így lop, az olyan, mintha a Nemzeti Galéria vezetője ezt a karikatúrát kérdés nélkül hazavinné, mint Habony Árpád a Szépművészeti műtárgyait.
Van itt azonban egy komolyabb probléma: A rajzaimat, ha zár a publirovat, ki szoktam ide tenni, de printben csak másnap jelennek meg. Mi lett volna, ha a Vasárnapponthu nem a megjelent rajzom ellen indít petíciót, hanem a még meg nem jelent lap bezúzását követeli?
Lehet, hogy búcsút mondhatunk a premier előtti bemutatóknak?
Népszava, 2020. 06. 18.
Volt már sokkal vitathatóbb rajzom, vitatták is, ez a mostani azért lett ekkora mém, mert rossz, háborús időkben született.
Én nem hiszek az erőszakban. Erővel el lehet venni értékeket, szexet, akár életet is, de egyiket sem lehet megkapni. Pláne egy meggyőződést. Elvi kérdésekben, aki felemeli a kezét, már veszített is. Sosem értettem, ha valaki vélt igaza biztos tudatában nem az érveivel akar megsemmisíteni. Ez nem jelenthetne gondot, ha egyszer igaza van. Azt sem gondolom, hogy engem nem lehet megtámadni. Verekedni nem lehet velem, mert én abban nem vagyok partner. Valahol írtam, eddig tizenkét csontom tört, nem vagyok sérthetetlen. De nem született még olyan erős ember, aki akkorát tudna ütni, mint egy szikla +200 méterről, és azt is túléltem.
“Elpusztítani el lehet az embert, de legyőzni nem.” /Hemingway/
