Michel Houellebecq: Párizs megér egy rakát
Először Európa szégyenének tartottuk (az volt) Orbán bevándorlózós beszédét a Charlie Hebdo gyászmenetén. Aztán röhögtünk a primitív plakátkampányon (istenem, hány karikatúrát rajzoltam róla!), most meg a kerítés körüli bénázáson köszörüljük a nyelvünket. 
Hogy nem törvényes. Hogy nem akkora. És nem annyiért. Hogy ezt még én is simán… Egyszerűen nem vagyunk hajlandóak szembenézni Orbán zsenialitásával.
Pedig.
Látnunk kellett volna, hogy már januárban a bevándorlókat jelölte meg új ellenségként, naná, hogy muzulmánokat. Persze van pár milliárdos költségvetésű információs szolgálata. Ahogy az őt meglátogató Merkelnek is. Aztán valahogy el is párolgott a kancellárasszony haragja az akkor még bőszen Európázó, illiberálisozó rosszfiútól. Akiről azt gondoltuk, hogy elhagyta a maradék esze, amikor óvodás plakátokkal terítette be az országot, hogy megőrült, mikor azonnali vasfüggönyt parancsolt a déli határra.
Pedig azt a kerítést nem a “magyarérdek” erőltette. 
A kerítés előtti tranzitországok udvariasan félrenéznek, sőt, megmutatják a zavartalan távozás fejében, merre van Európa. A mi dicsőséges kerítésünkig, ahol már nem lehet fütyörészve eget kémlelni, amíg továbbosonnak Németország felé. Itt fényt kap majd’ minden eddig láthatatlan vándor. Itt regisztrálni kell mostantól mindenkit, aki “Európába” érkezik. Ez kötelességünk az Unióval szemben, szép tőlünk, hogy egy ekkora feladatot ilyen sietséggel fölvállaltunk (kicsit könnyebb lenne gyűlöletkampánytól fölkorbácsolt ellenséges környezet nélkül). A zsenialitás nem ez, hanem, hogy az egészért még ünnepli is az a xenofób többség (igen, fájdalom, többség), amely elhiszi, hogy a drótakadály őket védi.
Őrült beszéd, de benne van a rendszer…
apápai 