heti filmbemutatónk
Facebook-profilom alapján megkeresett egy ismerősöm ismerőse, hogy szerepet vállalnék-e egy holokauszt-filmben, mint auschwitzi fogoly rabbi. (Véletlenül?!)
A rendező is (Nemes-Jeles László), a film is (Saul fia) tetszett, hát elkezdtem castingokra járni, hol fotóztak, hol filmeztek, de ahogy ez lenni szokott (sehogy), egy idő után nem hívtak már. Közben egy másik, ugyanakkor játszódó, de baszóslövöldözős filmbe is beválogattak ugyanezzel a pónemmel, náci (!) tisztnek. Nem kezdenék itt spoilerezni a film mefisztói zsidóábrázolásáról, zavaros mondanivalójáról (már csak a tehetséges társrendező-operatőrre való tekintettel sem).
Hanem a stáb! Már az öltözőben látszott, hogy igen, én zsidó vagyok, ők meg virtigli náci hagyományőrzők. A rendező ezt azzal mentegette, hogy olcsóbban jut jelmezhez, ha mindenki a saját ruhájában játszik. Amúgy burleszkbe illő forgatás volt, az ugyancsak “ereklyegyűjtő” rendező maga hajigálta az aknára lépett statisztákat, szépen szálltak, a főszereplőt úgy eldobta egy partraszállós jelenetben, hogy kificamodott a válla. A főszereplőnek. Számomra a legnehezebb az volt, amikor téli éjjelen térdig egy sírgödörben ásva kellett német szöveget mondani, de végig köhögtem a füstgéptől, mire egyik szereplő rám terített egy Wermachtos kabátot: Hét éve nem mostam ki – mondta – ezt szoktam viselni kitörés-emléktúrákon.
Bár a film egészére nem volt rálátásom, nem voltak illúzióim. Mikor a gázsiról kérdeztem, a rendező korholva félre vont: Ne a többiek előtt, mondta, itt mindenki ingyen dolgozik. Én ránéztem, és csak annyit kérdeztem: De tudod, hogy azt nekem tiltja a vallásom?
apápai 