יְִ תּגַַּדל

Nincs szánalmasabb egy síró bohócnál


anyu 001
Tisztán előttem van, ahogy tizenkét évesen megy 001egyedül kel át az ádáz, vérszomjas Budapesten egy hatalmas szemű vézna kislány, anyám,
hogy bekönyörögje magát a menedéket nyújtó Ménesi úti rendházba. Minden perce hőstörténet lett, ahogy kilökdöste a benyomuló keretlegényeket, és gyámolította a nálánál is kisebbeket. Ezt később a Krokodilmadár című novellában megírta. Gyermekként ezerszer elmondattam vele megmenekülésének történetét, úgy láttam, nincs nála nagyobb hős. Pedig volt. Mert önmagával könnyen bátor az ember, ezt én is tapasztaltam. Hanem a nagyanyám! nagyi 001Aki fölkészítette, és elküldte egyetlen kislányát, ez az, amit sosem bírtam elképzelni. Hogy hogy bírta ki? Hogy nem zavarodott meg, hogy nem őrült bele a rettegésbe? Meg is kérdeztem, mit tett, hogyan élte túl? Mások előtt, mivel gyermektelen személyazonossággal bujkált, nem mutathatta félelmét, és ő elmesélte, hogy a faluból egy hosszú, nyárfákkal szegélyezett út vezetett ki, alkonyatkor, ha letette a munkát, arra futott azt kiáltozva, hogy Katikám, Katikám – összeesésig. A legnagyobb hős ő nekem, hogy el tudta engedni anyámat, amire én nem vagyok képes.

Ezért nem tudom könnyek nélkül elolvasni azt a verset, amely így végződik:

…Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Reklámok

Elszökött

kiskacsa 001

Anyám kifejlesztett egy nézést. Ha nem érezte biztonságban magát, ezt vette elő: nagy, tágra nyílt szemmel, fölfelé, hogy én csak egy rút kiskacsa vagyok, ne tessék engem bántani! Este ezzel fogadott, aztán persze viccelődött a kedvemért, hogy milyen jó, hogy eltörte a lábát, így naponta láthat. Fél óra múlva halott volt.

Gyermekkorában meglehetősen szadista apácák vették körül különböző bentlakásos műintézetekben, tökélyre fejlesztették a gyerekek bűntudatkeltését és a pokol érzékletes leírását. Az akkor született ateizmusát örököltem, hogy nem természettudományos, hanem erkölcsi alapon utasítom el a  #Jóistent. Mert az milyen már, hogy egy, az övéiért rimánkodó Ábrahámmal eljátsszuk, hogy van esélye alkudni, hány igaz ember esetén tekintünk el a kipusztítástól, miközben pontosan tudjuk, hol kell kiszállni a licitből?!

PopperPedig a Popper azt mondta neki (mondjuk ő értett a nők nyelvén), hogy azért hisz a lélek halhatatlanságában, mert az, hogy egy ilyen szellem, mint a Faragó Katalin csak hetven-nyolcvan esztendőre jöjjön létre, az olyan lenne, mintha a paksi atomerőművet azért építették volna, hogy egyszer rágyújtsanak vele egy cigarettára.
nagyival 001

A gyermekként át(túl)élt üldöztetést örökké magán viselte, mindig egy “bocs, hogy élek” attitűddel közlekedett. Ezek a riadt szemek itt, már ’33-ban TUDTÁK a ’44-et.

Hiába jött rá hetven békeév, halála előtt a kórházból is menekülni próbált éjszakánként. Január elsején megvárta, míg elmegyek, és végleg elszökött.

Én, a náci

heti filmbemutatónk

Facebook-profilom alapján megkeresett egy ismerősöm ismerőse, hogy szerepet vállalnék-e egy holokauszt-filmben, mint auschwitzi fogoly rabbi. Véletlenül.

Elza

A rendező is (Nemes-Jeles László), a film is (Saul fia) tetszett, hát elkezdtem castingokra járni, hol fotóztak, hol filmeztek, de a forgatás csak nem indult. Közben egy másik, ugyanakkor játszódó, de baszóslövöldözős filmbe is beválogattak ugyanezzel a pónemmel, náci (!) tisztnek. Nem kezdenék itt spoilerezni a film mefisztói zsidóábrázolásáról, zavaros mondanivalójáról (már csak a tehetséges társrendező-operatőrre való tekintettel sem).

Hanem a stáb! Már az öltözőben látszott, hogy igen, én zsidó vagyok, ők meg virtigli náci hagyományőrzők. A rendező ezt azzal mentegette, hogy olcsóbban jut jelmezhez, ha mindenki a saját ruhájában játszik. Amúgy burleszkbe illő forgatás volt, az ugyancsak “ereklyegyűjtő” rendező maga hajigálta az aknára lépett statisztákat, szépen szálltak, a főszereplőt úgy eldobta egy partraszállós jelenetben, hogy kificamodott a válla. A főszereplőnek. Számomra a legnehezebb az volt, amikor téli éjjelen térdig egy sírgödörben ásva kellett német szöveget mondani, de végig köhögtem a füstgéptől, mire egyik szereplő rám terített egy Wermachtos kabátot: Hét éve nem mostam ki – mondta – ezt szoktam viselni kitörés-emléktúrákon. Bár a film egészére nem volt rálátásom, nem voltak illúzióim. Mikor a gázsiról kérdeztem, a rendező korholva félre vont: Ne a többiek előtt, mondta, itt mindenki ingyen dolgozik. Én ránéztem, és csak annyit kérdeztem: De tudod, hogy azt nekem tiltja a vallásom?

(A teljes film itt látható)