Egy ilyen súlyú egyéniség nem tud nem hatással lenni a körülvevő univerzumra, meghajlik közelében a tér, lelassul az idő.
Mindenkinek van meghatározó Baló-története. Nekem ez:
Még csak királyi tv volt, a műsoridő befejeződött, Baló egyedül élőzött egy telefonnal a taxisblokádról. A helyzet tipikus, a meginterjúvolt illetékes (jelesül a rendőrfőkapitány) csűri-csavarja, de a konkrét kérdésre az istennek nem válaszolna. Ül Baló velünk szemben, az ismételgetés egyre kínosabb: Mit tesznek, ha a blokád nem oszlik föl a megadott határidőig (aznap éjfél), amire az illetékes konokul hajtogatja, hogy bízik benne, hogy a tüntetők eleget tesznek a felszólításnak. Baló makacs, újra és újra ismétli: reméljük, reméljük, de AKKOR mit tesz a karhatalom, ha mégsem mennek el? És ekkor, ott, teljesen egyedül, miközben egy ország (a vonal túloldalán a rendőrfőnök is) a két, óriási, kamerába néző szemre mered lélegzetvisszafojtva, megtette, amit más azóta se a médiában: Megvárta a választ. Feltette utoljára a kérdést, és vállalta, a csöndet. Egy örökkévalóságnak tűnt, nem történt semmi, csak hallottuk a kihangosított sóhajtozást a torokköszörülést nyögést, újra szuszogást, kínos mocorgást. Baló várakozó nézése beég a képernyőbe. És a rendőr percek múltán, kinyögte: Nem fogunk lőni.
Egy szélerőműparkot elhajtott volna, ahogy az ország egyszerre fújta ki a visszatartott levegőt, a dráma befejeződött, az idő visszazökkent.
Akkor volt a média utoljára hatalmi ág.
apápai 