Dr Baló összegyűjtött hallgatásai

Balo

Egy ilyen súlyú egyéniség nem tud nem hatással lenni a körülvevő univerzumra, meghajlik közelében a tér, lelassul az idő.

Mindenkinek van meghatározó Baló-története. Nekem ez:

Még csak királyi tv volt, a műsoridő befejeződött, Baló egyedül élőzött egy telefonnal a taxisblokádról. A helyzet tipikus, a meginterjúvolt illetékes (jelesül a rendőrfőkapitány) csűri-csavarja, de a konkrét kérdésre az istennek nem válaszolna. Ül Baló velünk szemben, az ismételgetés egyre kínosabb: Mit tesznek, ha a blokád nem oszlik föl a megadott határidőig (aznap éjfél), amire az illetékes konokul hajtogatja, hogy bízik benne, hogy a tüntetők eleget tesznek a felszólításnak. Baló makacs, újra és újra ismétli: reméljük, reméljük, de AKKOR mit tesz a karhatalom, ha mégsem mennek el? És ekkor, ott, teljesen egyedül, miközben egy ország (a vonal túloldalán a rendőrfőnök is) a két, óriási, kamerába néző szemre mered lélegzetvisszafojtva, megtette, amit más azóta se a médiában: Megvárta a választ. Feltette utoljára a kérdést, és vállalta, a csöndet. Egy örökkévalóságnak tűnt, nem történt semmi, csak hallottuk a kihangosított  sóhajtozást a torokköszörülést nyögést, újra szuszogást, kínos mocorgást. Baló várakozó nézése beég a képernyőbe. És a rendőr percek múltán, kinyögte: Nem fogunk lőni.

Egy szélerőműparkot elhajtott volna, ahogy az ország egyszerre fújta ki a visszatartott levegőt, a dráma befejeződött, az idő visszazökkent.

Akkor volt a média utoljára hatalmi ág.

Reklámok

Mit csinált megint a Szász!

szászKötetnyi szó tolul föl, és nem áll össze egyetlen mondat sem, szerkesztő úr! Este, altatáskor hívott a Bácskai Irén, kinyomtam. Aztán egyből visszahívtam, hogy ugye nem azért hívott. Pedig de. Bizony, elment a Szász. Ma fölhívtam a Horváthot, aki a Simire osztotta hogy írja meg. Ő bepróbálkozott, hogy esetleg én, de én a Désit ajánlottam. Jól tettem.

Gyerekként túlélte a deportálást. Aztán a diktatúrákat. A politikai rendőrséget. Mindig elővette a riadt kis slemil figurát, mikor hős volt. Már nem tudom, hogy a sztorikban hol végződik a Királyhegyi, és hol kezdődik a Szász. Megígértettem vele, hogy ezt (ezeket) is túl fogja. Erről nem volt szó! Ígérjük meg együtt, hogy most már mi, akik maradtunk, túléljük legalább ezt az utolsó kis szar diktatúrát. Helyette is!

יְִ תּגַַּדל

Nincs szánalmasabb egy síró bohócnál


anyu 001
Tisztán előttem van, ahogy tizenkét évesen megy 001egyedül kel át az ádáz, vérszomjas Budapesten egy hatalmas szemű vézna kislány, anyám,
hogy bekönyörögje magát a menedéket nyújtó Ménesi úti rendházba. Minden perce hőstörténet lett, ahogy kilökdöste a benyomuló keretlegényeket, és gyámolította a nálánál is kisebbeket. Ezt később a Krokodilmadár című novellában megírta. Gyermekként ezerszer elmondattam vele megmenekülésének történetét, úgy láttam, nincs nála nagyobb hős. Pedig volt. Mert önmagával könnyen bátor az ember, ezt én is tapasztaltam. Hanem a nagyanyám! nagyi 001Aki fölkészítette, és elküldte egyetlen kislányát, ez az, amit sosem bírtam elképzelni. Hogy hogy bírta ki? Hogy nem zavarodott meg, hogy nem őrült bele a rettegésbe? Meg is kérdeztem, mit tett, hogyan élte túl? Mások előtt, mivel gyermektelen személyazonossággal bujkált, nem mutathatta félelmét, és ő elmesélte, hogy a faluból egy hosszú, nyárfákkal szegélyezett út vezetett ki, alkonyatkor, ha letette a munkát, arra futott azt kiáltozva, hogy Katikám, Katikám – összeesésig. A legnagyobb hős ő nekem, hogy el tudta engedni anyámat, amire én nem vagyok képes.

Ezért nem tudom könnyek nélkül elolvasni azt a verset, amely így végződik:

…Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Elszökött

kiskacsa 001

Anyám kifejlesztett egy nézést. Ha nem érezte biztonságban magát, ezt vette elő: nagy, tágra nyílt szemmel, fölfelé, hogy én csak egy rút kiskacsa vagyok, ne tessék engem bántani! Este ezzel fogadott, aztán persze viccelődött a kedvemért, hogy milyen jó, hogy eltörte a lábát, így naponta láthat. Fél óra múlva halott volt.

Gyermekkorában meglehetősen szadista apácák vették körül különböző bentlakásos műintézetekben, tökélyre fejlesztették a gyerekek bűntudatkeltését és a pokol érzékletes leírását. Az akkor született ateizmusát örököltem, hogy nem természettudományos, hanem erkölcsi alapon utasítom el a  #Jóistent. Mert az milyen már, hogy egy, az övéiért rimánkodó Ábrahámmal eljátsszuk, hogy van esélye alkudni, hány igaz ember esetén tekintünk el a kipusztítástól, miközben pontosan tudjuk, hol kell kiszállni a licitből?!

PopperPedig a Popper azt mondta neki (mondjuk ő értett a nők nyelvén), hogy azért hisz a lélek halhatatlanságában, mert az, hogy egy ilyen szellem, mint a Faragó Katalin csak hetven-nyolcvan esztendőre jöjjön létre, az olyan lenne, mintha a paksi atomerőművet azért építették volna, hogy egyszer rágyújtsanak vele egy cigarettára.
nagyival 001

A gyermekként át(túl)élt üldöztetést örökké magán viselte, mindig egy “bocs, hogy élek” attitűddel közlekedett. Ezek a riadt szemek itt, már ’33-ban TUDTÁK a ’44-et.

Hiába jött rá hetven békeév, halála előtt a kórházból is menekülni próbált éjszakánként. Január elsején megvárta, míg elmegyek, és végleg elszökött.

Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok

Andrassew Iván elvesztése
Jaj, hányszor dobtuk sutba komfortos ateizmusunk, hogy marasztaljunk? Hányszor biztattam az érted fohászkodókat, hogy “tudja az Örökkévaló, hogy mit kockáztat nálam…”, mikor csatába indultál?
2015.01.17 001

Az életed egy alkalmi vers a szocializmus állásáról. Ahogy haragudtál azokra, akik eltékozolták. Miközben tényleg ezt érdemli az a közösség, amely így tékozolt el téged! Hogy annyiért tudtál beingázni a Népszavába, amennyit ott kerestél. Hogy a letehetetlen call centeres a házad elárverezésével nyaggat, mikor agyműtétre indulsz. Hogy náci motorosokkal vitázol kiállva ezért a nyomorúságos baloldalért, amelynek először te mondtad meg, hogy aki el akarja veszejteni, az először veszni hagyja a sajtóját. És aztán maradtál. És elsüllyedtél vele. Te voltál a kapitány.

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

Munka van, emberek, zúzós, mocskos, büdös, fájó munka: most mi jövünk.

Kegyeletsértés

Tegnapi rajzommal sikerült nagyobb morális pánikot kavarnom, mint a Csurka halálakor ezzel:

Peter2

Szily Laci több, mint tíz éve haver, ha nem Geréb Ágit veszi a szájára, vidáman elcsevegünk. Laci pontosan tudja, hogy a rajz az enyém, hogy a Népszava nem szokott ebbe beleszólni. Tény, hogy megosztotta a net népét az opusz, ahogy látom, zömében azoknak tetszett, akik ismerték Milánt, és azok anyáztak, akik nem. Volt, aki azt üzente, a tegnapelőtti virrasztáson, az Aurórában pont ezt akarta megrajzoltatni velem, amikor meglátott. Ettől persze nem biztos, hogy nekem van igazam. Elhunytat felhőn üldögélve rajzolni olyan elterjedt a karikaturisták közt, mint hajótöröttet egypálmafás homokzátonyon. A szituáció rendszerint az, hogy az újonnan érkező valami hírt hoz lentről, ezekben például azt, hogy ugyanott tart Magyarország, mint a korábbi nagyság idején:

Gyarmati Fanniról ez jutott eszembe februárban:

02.17

Ez jelent meg Kádár sírjának kifosztásakor:

05.05

ez Horn halálakor:

Horn

és ez, amikor egyszerre két nagy színész, Bajor Imre és Robin Williams távozott:

2014.08.13 001

Rózsa Milánt szerettem (ha nagy szavakat akarnék használni, a harcostársam volt)  Én így gyászolok. Szily Lacinak egyetlen esélye, hogy túlél engem…