A krokodilmadár

Jahrzeit közeledik. Januárban lesz egy éve, hogy eltemettük anyámat, ideje hát, hogy a síremlékét fölállítsuk. A temetésén elmondott (makogott) beszédben megemlítettem, hogy mindezt megírta egy tárcanovellában. Mostanra előástuk Borival, és ő begépelte, hogy olvashassátok: 

Faragó Kata:    A KROKODILMADÁR

 

krokodilmadar

Az ötvenöt kicsi közül Potyival volt a legtöbb baj.

A többiek szépen megtanulták új nevüket, és engedelmesen elfelejtették a régit. Nem beszéltek a mamáról és a papáról, aki elment. Viaszsárga arcukat az olajmécs pislákoló fényéhez fordítva gépiesen mondogatták a rózsafűzért a kedvesnővér után: “Asszonyunk szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk…”

Potyi megkérdezte: ㅡ Mi az a Méhének Gyümölcse? Mi az a Malaszttal Teljes?

A kedvesnővér csúnyán nézett a kisfiúra.

ㅡ Azért imádkozunk, hogy mindannyian megmeneküljünk a Szent Szűz kegyelméből!

Potyi megkérdezte: ㅡ Mi az, hogy halálveszély?

Zsóka őt szerette legjobban az ötvenöt közül. Érte találta ki, hogy a gyerekeknek mozgásra van szükségük. Minden délben kiterelte őket a betéglázott ablakú helyiségből a huzatos folyosóra tornázni.

ㅡ Almát szedünk ㅡ jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon ㅡ, magasan vannak az ágak, tessék ágaskodni! Egy, kettő! Egy, kettő! Szamócát is keresünk a fű között, hajoljatok le! Mélyebben, még mélyebben! Potyi, ne görbítsd be a térded! Zsuzsa, a szamóca egészen lent van a földön, jobban hajolj le!

ㅡ Mi az a szamóca? ㅡ kérdezte Potyi.

ㅡ Majd megmagyarázom, ha egész kosárra valót szedtetek belőle. Egy, kettő! Egy, kettő!

A kedvesnővér nem hagyta abba az imádkozást. Az édes Jézus kedvéért vállalta ezeket a szerencsétleneket, akiket többnyire a zárda küszöbére tettek le a kétségbeesett szülők, de halálosan félt a felkoncolástól, melyet harsányan ígértek a plakátok a hozzá hasonlóknak. Csupa tehetetlen kisgyerek. Kopaszra nyírta őket, mert megtetvesedtek a gondozatlanságtól. Víz nélkül, másodmagával mit is tehetett velük? Időnként kétségbeesett irtóhadjáratot rendezett a ruhák varrásánál és a szegélyekben meghúzódó ruhatetvek ellen; a konyhakéményből messzire szállt az elégett ruhák bűze. Azután rájött, hogy a kis nadrágok és réklik helyett nem adhat rájuk másikat, mert nincs. Olvadt hólében mosott és mosdatott, naponta egy kondér babot vagy borsót is kellett főznie, pisiltetni a kicsiket, akik félig vakon tapogatóztak a szikrázó hóban, és terjengő sárga foltokat hagytak maguk után.

Ivóvízért majdnem a Dunáig kellett lemenni a vödrökkel. Két felnőtt, mi az ennyi gyerekhez?

Zsóka volt az egyetlen idősebb közöttük. Október végén csöngetett be a kapun.

ㅡ Navratil Erzsébet ㅡ így mutatkozott be, és rögtön elővette keresztlevelét. Először kibombázottnak mondta magát, azután erdélyi menekültnek. A kedvesnővér megijedt. Ez a lány tizenkét-tizenhárom éves, esze van, szeme van, ki tudja?

ㅡ Nincs helyünk kedvesem! Minden ágyunkban két menekült alszik. Másutt kell megkísérelned!

A nővér megpróbálta becsukni a kaput, de Zsóka elszántan leült a küszöbre.

ㅡ Itt maradok, amíg be nem fogad! Itt halok éhen a küszöbön!

A nővér bement, kijött, idegesen járkált a házban, csapkodta az ajtókat. Zsóka másfél óra múlva is ott ült. Szemét konokul a földre szegezte. A nővér később sem tudta meg az igazi nevét.

Nagyon nehéz nap volt ez a mai. Délelőtt a konyha találatot kapott, a fővő krumpli szétspriccelt a tűzhelyről. Csak egy tepsi főtt krumplihajat sikerült kikaparni a romok közül. A gyerekek éhesen rágcsálták, a legkisebbek sírtak, nem akartak tornázni. Zsóka madarat rajzolt nekik a falra, de ez sem érdekelte őket. Csak Potyi kérdezte meg váratlanul:

ㅡ Zsóka, mi az a krokodilmadár?

Zsóka elkerekítette a szemét.

ㅡ Honnan veszed ezt? A krokodil nem madár, hanem hüllő. Óriási gyík. Akkora foga van, mint a kezem, de nem repül.

ㅡ Nem krokodil! ㅡ erősködött Potyi. ㅡ Madár! Ilyen pici ㅡ mutatta a kezével.

Zsókának rémlett valami.

ㅡ Tudom már! Amikor a krokodil jóllakott halakkal, meg mindenfélével…

ㅡ Emberekkel is?

ㅡ Igen. Emberekkel is. Akkor kitátja a száját, és a krokodilmadár berepül. Olyan kicsi, hogy elfér a fogai között. Kiszedi a maradékot a krokodil szájából, és jóllakik. A krokodilt meg nem bántják a szálkák.

ㅡ Nem fél a krokodiltól?

ㅡ Nem fél, megszokta.

ㅡ Ilyet rajzolj! ㅡ kérte Potyi elégedetten.

Zsóka nagy, tátottszájú krokodilt rajzolt a falra, és a fogai közé egy egészen kicsi madarat.

Az emeletről csak az ágysodronyokat hozták le az alagsorba. Reggel egymásra tornyozták az egyik sarokban, este lerakták egymás mellé a kőre. A sodronyok az egész helyiséget beborították. A kicsinyek folyton átgurultak egymáshoz éjszaka, és álmukban nyögve hadakoztak egy kis helyért. Hárman feküdtek egy ágyon fejtől-lábtól, mint a heringek a dobozban. Zsóka a legszélső sodronyon feküdt az ajtó mellett, őt nem féltette a nővér, hogy legurul a kőre. Keveset és rosszul aludt, többször felriadt éjszakánként. Pisilni vitte a félálomban mászkáló kicsinyeket, és arról ábrándozott, hogy a háború után ő lesz a Boldog Királynő.

Hirtelen feltépték mellette az ajtót, és a szemébe világítottak. A fény mögött semmit sem látott, csak a nővér rémült hangját hallotta:

ㅡ Kérem, ezek gyerekek! Árvák, értse meg! Mit akarnak ezektől?

Mutáló kamaszhang felelt a lámpa mögül:

ㅡ Csak semmi izgalom, mamuska! Azonnal minden kiderül!

A fény egy kissé eltérült Zsóka arcáról. Tizenhat-tizenhét éves ritkaborostás suhanc bukkant ki mögötte, félig civilben, félig egyenruhában. Az egyik karján karszalag, a másikkal géppisztolyt szorított a hóna alá. Hátraszólt a sötét folyosóra:

ㅡ Te lemégy, alaposan körülnézel az alsó épületben! Lejövök utánad, ha végeztem ebben a bűzbarlangban.

A másik suhanc elkopogott. A nővér rémülten tördelte a kezét. A géppisztolyos a cipője orrával meglökte Zsókát a sodronyon.

ㅡ Hogy kerülsz te ide? Miféle vagy, mi? Zsidó?!

Zsóka megrettent.

ㅡ Nem vagyok zsidó. Fönt van a keresztlevelem az emeleten. Menekült vagyok, erdélyi.

ㅡ Hát a többi?

ㅡ Kibombázottak. Gyerekek.

ㅡ Na, majd kiderül.

Zsóka fején végigcikázott, amit a mama mesélt. Ezek csak a fiúkat nézik meg, letolják a kis nadrágjukat és… Felugrott. Gyorsan, hadarva beszélni kezdett:

ㅡ Az anyukám elveszett az állomáson, olyan sokan voltak, elmentem vizet inni, és nem találtam meg. Egy idegen néni hozott ide. Az oroszok elől menekültünk, bombáztak is… Az apukám pedig elesett. Oroszországban. Voronyezsnél…

Maga sem tudta, emlékezetének melyik zugából került elő ez az orosz név. Apjáról semmit sem tudott. Évek óta nem látta. Csak a mamával éltek; de a mamit letartóztatták a hamis papírok miatt. Róla sem tudott semmit. A szomszéd néni egy szál ruhában, a cselédlépcsőn menekítette ki az utcára. Csak egy tízpengőst csúsztatott a kezébe.

Rövid kis ingében hirtelen felugrott az ágyról, és sírvafakadt.

ㅡ Hallod?! Elesett az apukám! Meghalt! A hazát védte!

Hisztériás düh fogta el. Nekiugrott a suhancnak. Az arcát próbálta elérni a körmével. Közben magából kivetkezett hangon sikoltott:

ㅡ Te rohadt! Te dög! Itt hadonászol avval a puskával, ahelyett, hogy a fronton döglenél meg a hazáért, mint az apukám!

A körme végre meleg bőrhöz ért. Teljes erejéből marta, hasította. A suhanc lassan hátrált, és szánalmasan dadogott valamit. Segélykérően nézett a halálra vált nővérre. A másik felnőtt, aki velük volt, egy óvónő, közben összeszedte a papírjait. Rémületében teljesen összekeverte őket. Volt közöttük hamis névre szóló bejelentőlap, és a Nemzetközi Vöröskereszt menlevele a saját nevére. Remegve tartotta a kezében, és a megvadult kislányra meredt.

Zsóka valamilyen kemény fémtárgyat érzett az oldalába mélyedni. A géppisztoly csöve volt. Kiáltozása most már szaggatott sírásba ment át. Ujjaival szorította a nyilas suhanc összemarkolt fülét.

A nővérnek végre sikerült az egész testében reszkető gyereket lerángatnia a géppisztolyosról. Közben mészfehér szájjal csak ezt mondogatta:

ㅡ Jézusom! Édes Jézusom!

A suhanc zavartan igazgatta a ruháját. Zsóka újra kiabálni kezdett, most már a nővér karjaiban:

ㅡ Mi éhezünk itt, ti meg zabáltok! A szüleink meghalnak a fronton, hogy ti itt biztonságban mászkálhassatok! Szégyelld magad! Rohadt!

A nővér megrázta Zsókát.

ㅡ Hallgass már, az Isten szerelmére! Mindnyájunkat lelőnek!

A nyilas azonban már kívül volt az ajtón. Onnan kiabálta be meglepően magas fejhangon:

ㅡ Majd küldetek valami ennivalót ㅡ és elszelelt. Az egész mindösze tizenkét percig tartott.

Az alsóházból, amelyik korháznak volt berendezve, egy óra múlva feljött egy gipszelt karú katona. Sápadtan mesélte, hogy a nyilas suhanc, aki lejött hozzájuk, mindenkit igazoltatott. Három zsidó férfit vittek el, a főorvost és két ápolónővért.

ㅡ Senki sincs a betegekkel.

A kedvesnővér hosszan nézte Zsókát. Nem szólt semmit, csak keresztet vetett. Lement a katonával az alsóházba.

A gyerekek forgolódtak, nyögtek, nem tudtak elaludni.

Potyi felült a sodronyon:

ㅡ Mondd, Zsóka, mi történik a krokodilmadárral, ha a krokodilus hirtelen becsukja a száját?

Zsóka nem felelt. Befelé fordult, és szorosan lehunyta a szemét.

Reklámok

Elszökött

kiskacsa 001

Anyám kifejlesztett egy nézést. Ha nem érezte biztonságban magát, ezt vette elő: nagy, tágra nyílt szemmel, fölfelé, hogy én csak egy rút kiskacsa vagyok, ne tessék engem bántani! Este ezzel fogadott, aztán persze viccelődött a kedvemért, hogy milyen jó, hogy eltörte a lábát, így naponta láthat. Fél óra múlva halott volt.

Gyermekkorában meglehetősen szadista apácák vették körül különböző bentlakásos műintézetekben, tökélyre fejlesztették a gyerekek bűntudatkeltését és a pokol érzékletes leírását. Az akkor született ateizmusát örököltem, hogy nem természettudományos, hanem erkölcsi alapon utasítom el a  #Jóistent. Mert az milyen már, hogy egy, az övéiért rimánkodó Ábrahámmal eljátsszuk, hogy van esélye alkudni, hány igaz ember esetén tekintünk el a kipusztítástól, miközben pontosan tudjuk, hol kell kiszállni a licitből?!

PopperPedig a Popper azt mondta neki (mondjuk ő értett a nők nyelvén), hogy azért hisz a lélek halhatatlanságában, mert az, hogy egy ilyen szellem, mint a Faragó Katalin csak hetven-nyolcvan esztendőre jöjjön létre, az olyan lenne, mintha a paksi atomerőművet azért építették volna, hogy egyszer rágyújtsanak vele egy cigarettára.
nagyival 001

A gyermekként át(túl)élt üldöztetést örökké magán viselte, mindig egy “bocs, hogy élek” attitűddel közlekedett. Ezek a riadt szemek itt, már ’33-ban TUDTÁK a ’44-et.

Hiába jött rá hetven békeév, halála előtt a kórházból is menekülni próbált éjszakánként. Január elsején megvárta, míg elmegyek, és végleg elszökött.