Mi a legszebb mesterség? 2014.06.26.

Igen, igen, jól emlékeztek: új világot alkotunk mi éhgyomorra még…

Vesztesegfedezes
Azt hiszem, ezt kéne kiírnunk a Népszava fejlécébe, ahol régen a marxi kiáltvány szerepelt: “Világ proletárjai, egyesüljetek!” Soha nem kaptam annyi pozitív visszajelzést, mint az utóbbi években. Persze, könnyű ma sikeres karikaturistának lenni. Ahogy Juvenalis írta épp itt, Pannoniában, nehéz nem szatírát írni. Azt hiszem, nekem volt itthon a legjobb munkahelyem: elvileg délután négy és hat között “dolgoztam”, de a lustaság gyakran 7-8-ig is elhúzta a leadást, a szerkesztők teljes idegösszeomlásától kisérve. Ha viszont korán adtam le a rajzot, egész nap a baleseti híreket böngészték, mert tudták, repülni mentem.


Harmadik generációs népszavás vagyok. Ez persze nem nagy kunszt, egy 140 éves napilapnál akár hatodik is lehetnék. Apám olvasószerkesztője volt. És saját halottja. (Ezt a címet 2000-ben én is megpályáztam siklóernyővel, de csak egy mínuszos hír kerekedett belőle…) Ő komolyabban űzte az önpusztítás extrémsportját. Törzskocsmájában saját szék várta lapzárta után minden nap, amelyre biztonsági övet szereltek. Az a mondás járta akkoriban, hogy az értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus. A másik ismeretlen.
Sajtótörténeti szempontból érdekesebb Ede bácsi, nagyanyám sógora, akiről mindenki azt hiszi, hogy csak egy városi legenda: ő jegyezte azokat a cikkeket, amelyekért letöltendő börtön is befigyelt. Ha nem hajtják el munkaszolgálatra, mindenidők legbátrabb zsurnalisztájaként ünnepelték volna a felszabadulás utáni rövidke sajtószabadság idején – garantáltan egy sort sem írt.
Most engem ért az a megtisztelő felkérés, hogy maradjak a végsőkig kitartó csapatban, és folytassam amit eddig – a korábbi jó egyharmadáért. Hát lehet egy ilyen kihívást visszautasítani? Valójában nem is lennék autentikus baloldali teli gyomorral – ez a legszebb mesterség!


A rajzolás legalja, amit művelek: napilapos, politikai karikatúra. Nem is napi a web2 korában, hanem másodperces. Nehéz is olyan rajzokat válogatni, amelyek apropójára emlékezhet az olvasó. Részt veszek a politika nevű pankrációban, ugyanúgy ovációznak nekem a rajongók, és fújolnak az ellendrukkerek, mint a politikus nehézfiúknak, a figuráimnak. Született már rajz miatt büntetőfeljelentés, törvényjavaslat (naná, hogy Jobbik), kommentekben és országos lapokban fenyegettek, uszítottak ellenem. Másoknak meg egyfajta vígaszt jelentenek a rajzok, disszonancia-redukciót az elszenvedett frusztrációkra.


A portrékkal kezdődött minden. Rendszerváltásról még nem álmodtam, de glasznosztyról már igen, amikor azt találtam mondani tud.szoc tanáromnak, Földes Györgynek (ma PTI*-elnök) a Képzőművészeti Főiskolán, hogy miféle nyitás az, ahol nincsenek olyan politikus-karikatúrák, mint Reaganről „odaát”. A bíztatására készült első portrék csak szamizdatban terjedtek, a mainstreamből a Népszava munkatársa fedezett föl: Dluhopolszy László volt az.

nepszava

Az első szabad választást már együtt néztük a frissen megpuccsolt Ludas élén. Onnantól lett ő kormánypárti, én ellenzéki .
Karikaturista lettem, elkötelezett, politizáló. Elég balos. Minden nap rajzolok. Legtöbbször nem is egyet.


A hír szent, a vélemény szabad: Napilapos munkám a Hírlapnál kezdődött. Akkor különleges figyelmet kapott a hetedik oldal, köztársasági elnöktől alkotmánybírókon át politológusok és gazdászok legjava tülekedett a felületért. A szokatlanul nagy papíron öt hasáb széles rajzhely várt minden nap. Több mint egy arasz!
Főiskolán rákaptunk az akkor újdonságszámba menő rotring cerkára, és méteres kartonokra rajzoltunk aktot, volt, hogy hónapokig is eltartott egyik-másik. Ha nem vitte a radír, pengével kapartuk. Ha kilyukadt, másikat ragasztottunk mögé. Azóta a rajzok egyre kisebbek, a határidők rövidebbek lettek. Manapság hozzá sem bírok kezdeni a rajzoláshoz, ha nem szorít a leadás. Idegesít, ha fél órán túl egy rajz fölött görnyedek. Az eszközök is egyszerűsödtek. Ma jobbára filcet használok. Így egyre kisebb rajzok születtek, egyre vastagabb és egyre kevesebb vonallal. Nagyobb ugrást ebben az online felületre készített rajzok jelentettek. Az azóta megszüntetett blogomban egy rajz nem lehetett hatszáz pixelnél szélesebb. Ezzel együtt nőtt a sebesség, és szűnt meg az idő, meg a szerkesztők szűrője. Ha kész a rajz, másodperceken belül hozzáférhető, de ezek legalább nem palackposták. A printben elindítottam egy üzenetet, és vagy célba ért, vagy nem. Sosem tudtam meg, mit okoztak. A web legnagyobb adománya a feedback. Ma úgy érzem, a rajzaimmal párbeszédet folytatok, nem csak én hatok a nézőkre, ők is alakítanak engem.
Túl vagyok egy raklap kiállításon, könyvön, sajtóterméken, blogon, Pulitzer- és Brenner-emlékdíjon, Sajtópáholyon. Nem vagyok már kisdobos, úttörő, kiszes, fiatalművész, alap- és MÚOSz-tag stb.
Eddig: Egy szárny, két kerék, három feleség, négy gyerek. Tizenkét csontom tört.
Minden nap rajzolok. Lehet osztani, szorozni.

*Politikatörténeti Intézet

 

PS.: én speciel minden nap megdöbbenek, hogy váratlanul a Népszavánál maradtam…

Desi

Reklámok